Mit nyomnak le a torkunkon a cigányok?

A pécsi lakásétterem csak pár hónapja működik, szinte mindig teltházzal. Az ország számos pontjáról, sőt külföldről, még New Yorkból is érkeznek vendégek, legtöbben visszajárnak. Miben állhat a kezdeményezést működtető Színes Gyöngyök Egyesület receptje?

Bár a legtöbb vendég nyitottan érkezik, volt már olyan, akin érezhető volt, hogy azért jött, hogy provokáljon. Kelemenné Ancsa, az egyesület elnöke azonban nem jött zavarba a cigánysággal kapcsolatban erőteljes előítéletekkel érkező vendégtől. Miután másfél óráig beszélgetett az illetővel, az távoztában már gratulált Ancsa fiának nagyszerű édesanyjához. Ezek azok az esetek, amik igazi visszaigazolást jelentenek a Kóstolda kezdeményezőinek, akik finom ételek felszolgálása mellett szívesen beszélgetnek is a vendégeikkel.

A 12 éve működő szervezet mindig is azért dolgozott, hogy a többségi társadalom elfogadja és megértse a cigányságot, melynek a tagjai ugyanúgy egyénenként ítélhetőek csak meg, mint bárki más, és akik korántsem különböznek másoktól annyira, mint azt elsőre sokan gondolnák. Számos programjuk során azt tapasztalták, hogy nem túl hatékony, ha direkt módon vezetik elő a cigányság integrációjával kapcsolatos témákat. Sokkal hatásosabb, ha egy kóstoló ürügyén indul el a beszélgetés. „Egy pohár teától, egy falat süteménytől megenyhül az ember.” – véli Ancsa. Az emberek érdeklődni kezdenek a receptek, a felhasznált alapanyagok iránt. Ha pedig a beszélgetés általános, kellemes téma mentén indul el, akkor sokkal természetesebben és hatékonyabban tud áttérni a cigánysággal kapcsolatos kérdésekre. Ha azonban rögtön kellemetlen témák kerülnek előtérbe, akkor mindenki inkább befeszül és elzárkózik.

Ez volt az egyik fontos szempont, ami a lakásétterem indítása felé mutatott, a másik pedig azoknak a cigány nőknek a közössége, akikkel évek óta együtt dolgoznak. A többségükben szegénységben élő, alacsony iskolai végzettségű, számos kudarccal szembesülő, munkatapasztalattal alig vagy egyáltalán nem rendelkező nőket hiába kérdezgették arról, hogy mik az erősségeik. Az asszonyok meg voltak győződve arról, hogy ők semmiben sem jók, majd nagy nehezen sikerült rávezetni őket, hogy igenis finom süteményeket tudnak sütni, vagy jókat főznek a családjuknak. Ez volt az a szalmaszál, amibe sikerült belekapaszkodni, és kialakítani a lakásétterem tervét, ahol mindenki azt tudná végezni, amihez ért, és amit szeret. A közös terv több sikertelen pályázat után tavaly végre támogatást kapott. Az asszonyok nagyon örültek, és nagyon jól akarták csinálni ezt az egészet.

Ekkor persze felmerült, hogy a háztartás és a „hivatalos” vendéglátás más készségeket is igényel. Önkéntes vendéglátósok, pincérek segítettek a nőknek, hogy elsajátítsák a felszolgálás alapjait – merről adjuk a tányért, és honnan szedjük le, hogyan fogadjuk a vendéget, ilyenek. A nők, akik közül legtöbben nyolc általánosnál nem jutottak tovább az oktatásban, csak úgy habzsolták magukba az ismereteket. Fontos volt ugyanis, hogy minden profi legyen, és ne érezzék lesajnálóan a vendégek, hogy „cigányos” az egész. Ez a szempont volt meghatározó abban is, hogyan alakítják ki a helyet, vagy, hogy milyen ruhát vesznek fel a felszolgáló lányok. „A vendégek, amikor belépnek, sokszor csodálkoznak” – mondja Ancsa. Hiszen nem modern belsőre számítanak, elegánsan felöltözött nőkre, hanem valami autentikus, népművészettel átszőtt világra. Ez máris egy fontos találkozás, felismerés: nem csak az a cigány, aki ünnepnap rózsás szoknyában jár, és nem minden cigány ember szereti a feltűnő tapéta színeket. Igen, lehet, hogy a cigányok is ugyanúgy sokszínűek, mint mi, és hasonlóbbak hozzánk, mint gondolnánk – futhat végig a gondolat sok vendég fejében.

A konyhán két szakács dolgozik, ketten kisegítők, a felszolgálást is ketten végzik. Már egyedül is el tudnák látni ezeket a feladatokat, de még fontos, hogy nagyobb biztonságban érzik magukat, ha nincsenek egyedül. Miközben az ételeket felszolgálják – cigánylecsót, pörköltet, levest, süteményt, mert a menü mindig változik – a családias hangulatban szóba elegyednek a vendégekkel. Itt nem kell sietni, itt nem arról szól a történet, hogy egyél gyorsan, és fizess! A vacsorák este 6-tól 8-ig tartanak, ezalatt az idő alatt sokszor kialakulnak meghitt beszélgetések. Arról van szó, ami a vendégeket érdekli. Az asszonyok szívesen beszélgetnek az ételekről, de az életükről is. Ugyanakkor soha nem erőszakolnak a látogatókra témákat, csak azt osztják meg, ami iránt a vendég érdeklődik. Nem akarnak lenyomni semmit, senkinek a torkán.

Az asszonyokon pedig abszolút látszik a fejlődés. A megbeszéléseiken már mindenkinek van véleménye, érve, gondolata, amit szabatosan meg is tud fogalmazni – pár hónapja ez nem volt még így. A rendszeresség, és az, hogy valóban ők tudnak adni pozitív élményt adni másoknak abszolút megerősítette az önértékelésüket. Legtöbben úgy tervezik, hogy márciustól képzésekre kezdenek járni, valaki konyhai, vendéglátós területen, más ügyvitelre – hiszen a Kóstoldához kapcsolódóan mindezek a tudások szükségesek. Az asszonyok – akik még úgy nőttek fel, hogy a nő nyolc osztály után menjen férjhez, szüljön gyerekeket, és maradjon otthon – már kezdik érezni, hogy kezükbe tudják venni az életüket. Amikor pedig a gyerekek látják, hogy anyjuk akár 40 felett belevág a tanulásban, az számukra is nagyon fontos példa. „Amikor a nő rendben van, a családja is rendben van” – összegzi Ancsa. Persze a képzettség sem jelent garanciát arra, hogy más helyeken is munkát tudnak majd kapni. A Kóstoldába például nemrég becsatlakozott egy asszony, aki bár szakácsként végzett, romaként nem tudott munkát kapni. Itt azonban ő is tud tanulni, dolgozni és mindenféle fortélyt megtanítani a többieknek.

Ancsa mindenesetre abban bízik, hogy ezeknek az asszonyoknak akár a Kóstoldán belül – amely a bevételeknek köszönhetően a pályázat után is fenntartható lesz – akár máshol, de lesz munkájuk. Ha pedig lesz szakképzettsége a munkatársaknak, akkor a Kóstolda is kinőheti magát egy nagyobb vendéglővé, ami persze a jövőben is mindig valami mást, többet fog kínálni a vendégeinek, mint egy átlagos étterem, ahol csak enni lehet. Nem véletlen, hogy a visszajáró vendégek száma egyre nő, és egyre több a külsős meghívás, rendezvény születésnap. Megható volt például múltkor – emlékszik vissza Ancsa – amikor egy 90 éves bácsi állított be az utcáról, hogy itt szeretné ünnepelni a születésnapját. Mindebben persze a médiának is nagy szerepe van, ami számos megjelenést biztosított a számukra. Így a 12 éves szervezetről végre elmondhatjuk, hogy átlépte a társadalom ingerküszöbét, és talált egy receptet az ízeken át a szívekhez.

Pécsen minden pénteken várják vendégeiket előzetes bejelentkezés alapján >>>

Az Introblog videós beszámolója: