Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt?

A legtöbb súlyos csoportközi konfliktus onnan ered, hogy egy csoport tagjai áldozatként tekintenek magukra. – állítja Enver Djuliman, a Norvég Helsinki Bizottság bosnyák származású emberi jogi szakértője és képzője. A háború által sújtott, széthulló Jugoszláviában saját bőrén is megtapasztalta, hogy miként válhatnak szinte egyik pillanatról másikra ellenséggé olyan csoportok tagjai, akik korábban évtizedeken keresztül jó kapcsolatot ápoltak egymással. A múlt, felszín alatt munkáló, feldolgozatlan feszültségei könnyen válhattak nyílt, erőszakos konfliktusokká, amikor a vezetők retorikájában megjelent az egy országban élő, eltérő csoportok áldozati helyzete, amelyre hivatkozva igazoltnak tudták feltűntetni az erőszak alkalmazását. Szerbek, horvátok és muszlimok egyszerre mindannyian felhatalmazva érezték magukat arra, hogy fegyvert ragadjanak egymás ellen. Az európai közelmúlt tragikus példáján keresztül megérthetjük az eltérő konfliktusok, gyűlölet-bűncselekmények anatómiáját, és talán elkerülhetünk olyan zsákutcákat, amelyek végigjárása alkalmatlan bármiféle konfliktus érdemi megoldására.

Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy bizonyos helyzetben a külső tényezők áldozataiként tekintsünk magunkra. Akár azért, mert egy másik nemzet elnyomott minket, akár azért mert a szomszédunk érdemtelenül meggazdagszik, vagy, mert úgy érezzük, nincs esélyünk arra, hogy boldoguljunk az életben. Bárkit találhatunk bűnbaknak, akit okolhatunk a nehézségeink miatt: egy másik nemzet vagy etnikai csoport tagjait, az állami vezetőket, a vállalatokat vagy akár a házastársunkat is. Amint találtunk bűnbakokat, akik miatt áldozatként tekinthetünk magunkra, két lehetőségünk adódik. Vagy belesimulunk a tehetetlen áldozat szerepébe – közönyösen figyeljük a közélet eseményeit, nem teszünk szóvá semmit, nem vállalunk felelősséget semmiért, és bármi rossz is történik velünk vagy körülöttünk, szomorkás mosollyal széttárhatjuk a kezünket, mi nem tehetünk semmiről, csak áldozatok vagyunk. A tehetetlen áldozatnak kvázi tiszta maradhat a lelkiismerete, és mindig kikerülheti a nehéz döntéseket. A bűnbakok vagy elnyomók nélkül így igazából el sem tudjuk képzelni az életünket, hiszen ebben az esetben veszélybe kerülne a bár szenvedésekkel teli, de erkölcsi szempontból meglehetősen kényelmes helyzetünk, így amint bűnbakok vagy elnyomók nélkül maradunk, rögtön biztosítanunk kell az utánpótlásukat. A másik lehetőség, hogy harcos áldozatokká válunk, akik büszkén szembeszállnak a bűnbakokkal. Ilyen módon szintén különösebb lelkiismeret furdalás nélkül lemészárolhatjuk egy másik nemzet tagjait, felakaszthatjuk a gonosz gazdagokat, vagy éppen jól megverhetjük a saját feleségünket. Akkor, amikor azt érezzük, hogy már a jövőben elkövethető összes bűnünkért is előre megbűnhődtünk, igazán feljogosítva érezhetjük magunkat arra, hogy bármit megtegyünk.

Djuliman szerint az orosz és ukrán, izraeli és palesztin vagy éppen szerb és muszlim konfliktusokat egyaránt mindkét oldalról az áldozat-tudat képes tüzelni. Áldozat vagyok, ezért nem teszek semmit, áldozat vagyok ezért jogom van kicsinálni téged, amiért majd te is bosszút állhatsz, és így tovább a végtelenségig. Az ex-jugoszláv háborúk idején az érintett nemzetek kormányzatai nem törekedtek arra, hogy gondolkodó, aktív állampolgárokat neveljenek, akik esetleg megkérdőjeleznék a vezetők döntéseit. A cél a „hazafiak” nevelése volt, akik nem kételkednek, hanem cselekszenek. A tökéletes hazafi természetesen megfelelő mennyiségű áldozattudattal be van oltva – nem szövegel, nem akar felelősséget vállalni, viszont könnyedén rávehető jogtalan erőszak alkalmazására. Az erőszak alkalmazója a háború alatt az ellenség áldozataként igazolja tetteit, a háború után, ha felelősségre vonják, a vezetőire tudja kenni a felelősséget.

A súlyos konfliktusokat megélő, illetve azokból kimenekülő emberek általában nem akarnak mást csak túlélni, és lehetőség szerint eltemetni a múltat. Ez a legtöbb menekülthöz hasonlóan kezdetben Djulimannal sem volt másként, amikor Norvégiába érkezett. Később azonban a Nansen Akadémia kurzusának, valamint az Oslói Egyetem Interkulturális képzésének elvégzése sok mindenre ráébresztette. Egyrészt felismerte, hogy a múltat nem érdemes szőnyeg alá seperni, mert a feldolgozatlan problémák előbb-utóbb mindig felszínre törnek – ahogy a második világháború, évtizedekig elhallgatott, jugoszláv nemzeteket érintő sérülései is újabb háborúhoz vezettek. Másrészt megtapasztalta, hogy minden éremnek két oldala van, így az igazságnak is, mely egy nemzeti retorika keretein belül – a sokszor meglehetősen átpolitizált oktatási rendszernek is köszönhetően – abszolútnak tűnhet. A másik oldal értékeinek, érveinek, kultúrájának megismerése ezért nélkülözhetetlen ahhoz, hogy két csoport tagjai közeledni tudjanak egymás felé. Djuliman saját tapasztalatai, és számos, egymással konfliktusban álló nemzet fiataljai számára általa rendezett workshop tanulságai alapján egyaránt úgy véli, hogy az emberi jogok önmagában történő oktatása hiába való. Az emberi jogok ugyanis sokszor elvont értékeket, fogalmakat foglalnak magukban, amelyek megismerése önmagában még nem elegendő a konfliktusok feloldásához, az első, valóban őszinte lépések megtételéhez egymás felé. Az emberi jogok önmagában való megismerése sokszor csak a saját áldozati létünk megerősítéséhez elegendőek. Ahhoz, hogy a másik – akár ellenséges fél jogait is valóban elismerjem és elfogadjam, elengedhetetlen a másik kultúra és szempontrendszer megismerése. Azonban ez sem elégséges feltétel, amennyiben az érintettek nem kapnak megfelelő eszközöket és szempontokat a konfliktusok békés rendezéséhez.

Djuliman volt, hogy olyan szerb és albán fiatalokkal dolgozott együtt a kosovói-szerb konfliktus idején, akik kölcsönösen szélsőséges sztereotípiákkal bírtak egymásra vonatkozóan – megközelítően állatnak képzelték el a másik csoport tagjait – pedig jó részük még soha nem találkozott hús-vér albán, illetve szerb emberrel. A személyes találkozás, közös gyakorlatok, valamint egymás „igazságának” megismerése révén a kezdetben ellenséges fiatalok egymás barátaivá tudtak válni néhány nap alatt. Hazájukba visszatérve közös kezdeményezéseket indítottak a két csoport egymás szemében való démonizálása ellen.

Amikor az embert súlyos veszteségek érik – ahogyan Djuliman is elvesztette több közeli hozzátartozóját a háború alatt – természetesen nem könnyű továbblépni. Mindez csak úgy elképzelhető, ha az eltérő emberi jogok, kultúrák és igazságok megismerése mellett meg tudunk bocsátani. „A megbocsátás által megváltozik a múltunk, és ajtót tudunk nyitni a jövő felé.” - összegzi tapasztalatait Djuliman. Ehhez persze az is fontos, hogy a saját csoportunkat, igazságunkat is kritikusan tudjuk szemlélni, felismerve, hogy sokszor olyan jelenségek irányítják az életünket, mint a nyelv, amely „állampolgárokként” vagy „hazafiakként” definiál minket, ami mindenütt mást jelöl „normális” alatt, és ami valahol azt mondja, „ezt kell tenned!” míg máshol finomabban fogalmaz „lehet, hogy ezt kellene tenned!”. Sokkal több minden múlik a nyelvezeten, amit mi magunk, vagy vezetőink használnak, mint gondolnánk. Djuliman szerint az sem véletlen, hogy a világ minden táján tanítják a retorikát, a „másik meggyőzésének tudományát”, míg a dialógus, amelynek egymás megértése, és a békés konszenzus elérése a célja, nem kap megfelelő figyelmet. Amíg csak győzni akarunk, meggyőzni, vagy legyőzni, aligha tudunk érdemben meghallani bármit is abból, amit a másik oszt meg velünk nézeteiből.

Amikor emberi jogokkal kapcsolatos képzést nyújtunk, sose szabad elfelejtenünk, hogy ez önmagában nem a cél, csupán eszköz. – állítja Djuliman, aki mindig ügyel arra, hogy a képzései során minél kevesebb erőt kelljen alkalmaznia. Amikor a diákok részt vesznek egy képzésen, érteniük kell, hogy annak mi a haszna, és nem csupán a távoli jövőre nézve, hanem a jelenlegi életükre, akár a mai napjukra vonatkozóan is. Akár elvont fogalmakkal, tényekkel, vagy konkrét esetekkel foglalkozunk, közel kell vinni azokat a diákokhoz. Amikor a valóságról beszélünk, egyaránt fontos, hogy arról ejtsünk szót, milyen most a világunk, de arról is, hogy milyen lehetne. Az eltérő csoportok, problémák bemutatásánál soha ne csak a tényekre és az eltérésekre fókuszáljunk, hanem a hasonlóságokra és a résztvevő fiatalok empátiájára. Számos publikációval és képzéssel a háta mögött úgy gondolja, hogy a tudás önmagában semmi. Ha nem igazolják a tetteid, a viselkedésed, hogy megéled mindazt, amiről beszélsz, szavaid üresen fognak csengeni a fiatalok számára.

Djuliman nem használ olyan kifejezéseket, mint „harcolni az emberi jogokért”, vagy „küzdeni a gyűlölet ellen” – számára ezek a kifejezések, saját tapasztalatai miatt sem túl vonzóak. Nem akar meggyőzni vagy legyőzni sem senkit, inkább párbeszédet folytatni, helyzetbe hozni, ráébreszteni.

A gyűlölet beszéd kapcsán több norvég szakértő osztja nézeteit. Eirik Rise, a norvég gyűlöletbeszéd elleni kampány vezetője szerint is zsákutca a gyűlöletbeszéddel szembeni zéró tolerancia. „Azzal, hogy kriminalizálunk valakit, csak az áldozati tudatot erősítjük benne” – véli Rise, aki szerint mindez csupán olaj a tűzre. Kutatások bizonyítják, hogy ha valakit betámadnak a neten nézeteiért, az általában csak megerősíti a kritizált személyben a véleményét. A letiltás szintén csak fokozza a helyzetet. Épp ezért inkább a párbeszédet, vitát érdemes választani, melynek során valóban meghallgatjuk a másik véleményét, és egyfolytában megkérdőjelezzük a saját abszolútnak hitt igazságunkat.

Mindez persze sokkal fárasztóbb, és lassabb folyamat, mint áldozatként hallgatni, kikerülni a döntéseket, vagy teljes meggyőződéssel letámadni a másikat – szóval, tettel vagy fegyverrel. Ugyanakkor ez az egyetlen útja, hogy valóban a saját életünket élhessük aktív állampolgárként, és ne kényszerpályán fussunk manipulált áldozatokként, akik úgy érzik, hogy „Megbűnhődte már-e nép A múltat, s jövendőt!” – tehát nem kell semmit se tenniük, illetve bármit megtehetnek. 

Hozzászólások

A gond az, hogy az emberi kommunikáció eltávolodott a "hegyi beszédtől" és átment pulpitusról, vagy díszes emelvényről,magas szintű retorikával végrehajtott agymosásba. A Hegyi beszédet még értették és szerették az emberek.
A díszes emelvényről megtartottakat,legtöbbször nem értik és nem is szeretik, de azért ha megrendezik, vagy megrendelik,tapsolnak neki.
A hadüzenetek előtt nem soha nem a nemzetek kommunikáltak egymással, hanem a politikusok.